2016. május 30., hétfő

Öt - Lilith

Minden barát egy-egy világot testesít meg bennünk, egy világot, amely esetleg nem létezett, mielőtt belépett az életünkbe, és csupán a találkozás hozta létre.
- Anais Nin

A kocsiban még akkor is dübörgött a zene, amikor Mira lelassított és megállt Wilmington hatalmas plázája előtti parkolóban. Mindenhol nyüzsögtek az emberek, rengeteg autó állt a sorokban, a járdákon túristák fotózkodtak a hatalmas szökőkútakkal, amikkel jóformán tele van minden a városban.
- Ki-ki-kiszállás, Hey ho! - dalolt Mira. - És kiszállás és kiszállás, a kiszállóból, kiszállás!
- Ez milyen dal? - kérdeztem összezavarodva.
- Ja, nem tudom. Csak úgy jött - vonogatta a vállát. - Azt akartam, hogy szállj ki.
- Ahha. Értem - vontam össze a szemöldökömet, aztán elnevettem magamat. Szerintem csak mi találhatunk ki ilyen hülyeségeket.
Gyorsan átfutottunk az út túloldalára, és beléptünk a mozgóajtón, ahol megint csak hihetetlenül sok ember áldogált és tolongott. Az egyik lány rálépett a lábamra, és fiú pedig véletlenül meglökött. Oké, azt nem állítottam, hogy a tömeget is szeretjük, de ez hozzá jár. Itt vannak a város legjobb boltjai, az It's Book könyvesbolt egyik legnagyobb boltja, és Mira szerint "király húrok", "penge pengetők", meg "szupcsi leárazások" vannak. Ráadásul van egy nagyon jó bolt, ahol régies szabású ruhákat, cipőket és kalapokat árulnak, és egyszer sem bírtuk megállni, hogy ne menjünk be.
- Hova menjünk? - kiabált a fülembe Mira, mire megvontam a vállamat.
- Mrs. Tarrynhez? - kérdeztem. Mrs. Tarryn a már említett régiségbolt vezetője, és eléggé jóban vagyunk vele, már kiskorom óta ismerem, és borzasztóan rajong a régi dolgokért.
Amikor Mira bólintott egymás kezét szorongatva indultunk meg a bolt felé, hogy nehogy elsodorjon egymástól az embertömeg, mivel van egy sanda gyanúm, hogy akkor egy ideig nem látnánk egymást.
A boltba belépve a már megszokott poros szag fogadott minket. Mrs. Tarryn a púlt mögött ücsörgött, és egy régies hajómakett megjavításán ügyködött, és észre se vette, hogy bejöttünk. Mrs. Tarryn a hatvanas évei elején járó hölgy volt, aki mindig mozgásban volt, ötleteket gyártott, és egyszerűen imádta a régi cuccokat.
- Jó napot! - kopogtatott Mira az ajtón. Mrs. Tarryn ijedten rezzent össze, mire mindketten bocsánatkérően néztünk rá - Sajnálom, nem akartam megijeszteni  - szabadkozott.
- Ugyan - legyintett - Gyertek beljebb.
Az üzletben rajtunk - és Porcicán, a macskán kívül - jóformán nem volt senki. A polcok rogyadoztak a könyvektől, kis szobrocskáktól, makettektől, és mindenféle régi tárgytól.
Én rögtön a könyves részleghez léptem, amit még mindig nem tudtam teljesen átböngészni, pedig már kiskorom óta ide járok.

Nagyjából másfél óra múlva egy kávézóban ültünk, én kettő, elképesztően jó állapotú antikvár könyvvel gazdagodva, míg Miranda legalább hét darab bakelit lemezzel, és egy baglyos ékszerdobozzal.
Alex, a pultos - aki Mira szerint "Hiiih, de cukiiiii" -, feltűnően flörtölt a barátnőmmel, én meg próbáltam nem zavarni. Egyébként, természetesen pont most nyelek félre, és kapok köhögőrohamot, de amúgy próbáltam csendben megfulladni. Egyébként pedig, természetesen pont most borítom ki a sótartót, amit Alexnek kellett feltakarítania. Próbálkoztam egy kétségbeesett bocsika pillantással, mire a fiú küldött egy elnéző mosolyt felém.
Már amikor azt hittem, hogy mindjárt beletüsszentek a beszélgetésükbe, vagy véletlenül hátratanyázok a széken, esetleg valami egyéb cikiséget csinálok, hirtelen beszélgetés csapta meg a fülemet. Na, nem az az alapzaj, ami eddig is volt, hanem a hangos, jól-érezzük-magunkat-és-ezt-ki-is-mutatjuk zsivaj, amire nagyjából mindenki odafordítja a tekintetét.
Na, még ez is. Természetesen, ki lép  be a társaság utolsó tagjaként? Már nem azért, de nagyjából az elmúlt pár napban folyton találkoztam vele. Kezdem úgy érezni, hogy követ.
A kapucnimat a fejemre húztam, és próbáltam a kiengedett hajam mögé rejtőzni.
- Öh.. te mit csinálsz? - érdeklődött Mira egy te-nem-vagy-normális tekintettel.
- Öö.. nagyon.. hi-hideg van itt - húztam össze a dzsekimet. Még egy pillanatig furcsa pillantással méregetett, aztán visszafordult Alexhez, aki vadul integetett valamerre a hátam mögé, és nekem egy szörnyű balsejtelmem támadt, ami sajnos beigazolódni látszott.
- Sziasztok srácok! - intett nekik - Ők itt Mira és Lilith! - mutatott be lelkesen.
- Hello! - köszönt Mira egy biccentéssel.
Óvatosan hátrafordultam.
Mögöttem egy szőke hajú, vigyorgó srác állt, melette egy kínai, komoly srác, aki úgy nézett ki, mint aki nem tud mosolyogni, aztán Damien - enyhén megemelt szemökdökkel, amolyan "mit keresel itt?" tekintettel mért végig, habár lehet, hogy ez inkább a "milyen kicsi a világ" mosolya. Nem tudtam eldönteni.
Valamint, egy lány, aki a komoly fiú kezét szorongatta, és afféle ripacs-libának nézett ki a hosszú, lángvörös hajzuhatagával, és az extrém cuccaival (példának okáért, a lila, szőrös lábbelije, vagy a stoppolt könyökű neonzöld zakója), de a legfurább az egészben, hogy ezt olyan természetességgel viselte, hogy egészen jól állt neki.
- Sziasztok! - intettem egy kicsit. A tekintetem Damienre tévedt. Egyfajta néma párbeszéd zajlott le közöttünk.
"Mindenhol belédbotlok. Szerintem ezt a sors akarta így" - szűrtem le a szemtelen, flörtölős vigyorgásából.
"Gondolod?" - néztem rá unottan.
"Egészen biztos vagyok benne, angyalom."
- Beavatnál? - Mira nem tűrte, ha valamiből kimarad, és most határozottan ez történt.
- Ő itt Damien - intettem a munkatársam felé, aki még mindig idiótán vigyorogva integetett. Mirának leesett az álla. - Na mindegy.
- Lányok - folytatta Alex, mintha mi sem történt volna -, ők itt: Leah, Brian, Scotty, Damient ezek szerint már ismeritek, és.. ennyi.
A banda - mert magamban elneveztem őket bandának -, az asztalunk köré tolt pár széket és Alexet futkároztatva rendeltek mindenféle süteményt, meg üdítőt.
- Miért van rajtad kabát? - hallottam meg Dam hangját magam mellől. Valószínűleg idétlenül vigyorog. És, ding-ding, amikor odafordulok, szinte kivakítja a szememet a tökéletes fogsora.
- Rajtad miért nincs? - kérdeztem a trikójára utalva. - Amúgy meg, hideg van. Te nem fázol? Csak mert, én igen - dugtam zsebre a kezemet. Hazugság! Már most éreztem, hogy kezdek beizzadni a kabátom alá, a kezemmel próbáltam kicsit eltolni magamtól az anyagot, hogy legalább minimálisan szellőzzön. Damien nevetett. Pontosítok, Damien kinevetett engem.
- Hát, már nem azért, angyalom, de szerintem perzselő a forróság - mélyítette el a hangját.
- Mire célzol? - kérdeztem halkan. Érztem, hogy ellepi az izzadság a tarkómat. És a legszörnyübb, hogy egyetlen mondatával érte ezt el.
- Arra, hogy.. - simított végig az arcélemen. Szinte alig kaptam levegőt - ..majd' megsülsz abban a kabátban  - nevetett fel. - Nyugodtan vedd le! Nem kell miattam megsülnöd.
Összeszűkült a szemem. Hogy az a..
Magamban puffogva lehúztam a cipzáromat, és a szék háttámlájára terítettem.
Magamban megjegyeztem, hogy egyetlen mondatára habogós libává változok, és ez egyáltalán nem jó, így eldöntöttem, hogy benne vagyok a játékban.
De ezt a játékot ketten játszák.
Akármi is legyen ez.
És akármi is legyen a célja.
Áldottam Mira eszét, amikor rám eröltette a fekete "ki mindent" pólót, így elkezdődhetett az első fázis, a kidolgozott tervemből, aminek még csak az első fázis pár részlete van meg, és azt is csak valami béna sorozatban láttam.
Kicsit kényelmetlenül érzetem magam, ahogy láttam munkatársam leesett állát, de azonnal visszanyertem az önbizalmamat, ahogy megláttam barátnőm elismerő, nagyon is büszke pillantását.
Vigyorral az arcomon emeltem a kezemet az eltátott szájához, és a mutató ujjammal egy kicsit feljebb toltam az állát, mire észbe kapva a szememre vándorolt a pillantása. Elég kétségbeesetten nézett rám.
- Mi van? Te kérted! - vontam vállat. Kicsit beljebb húztam magam alatt a székemet, és neki láttam a sütim elfogyasztásához.
- Hé, ez ügyes volt - lökött meg Leah, aki a bal oldalamon ült, mire elvigyorodtam, és megvontam a vállamat.
- Szórakoztató piszkálni őt - kuncogtam - Habár az már kevésbé vicces, amikor ő csinálja velem.
- Ja, igen. Azt már én is megtapasztaltam - fintorodott el - Majd kinövi.
- Tényleg? - húztam össze a szemöldökömet.
- Nem - nevetett fel, és előttem átnyúlva fülön pöckölte az említettet. Ő felhúzta az orrát, és az említett részéhez szorította a kezét, ami kifejezetten aranyos megjelenést kölcsönzött neki. Úgy nézett ki, mint egy kiscica, akinek meghúzták a bajszát.
Leah-val egész könnyen lehetett beszélgetni, elég hasonló az izlésünk, bár ő inkább a filmekért van oda, én pedig a könyvekért. Kiderült, hogy Briannel már három éve járnak, és hogy sokkal jobban kijönnek, a látszat ellenére. Aztán pedig legalább egy óráig áradozott róla, és az sem zavarta, hogy az illető mellette ül, és néhány résznél eléggé zavartan tekintgetett felé.
Damien telefon csörgése szakította meg a beszélgetést, ugyanis a bandából mindenki elhallgatott, és enyhén idegesen figyelték a fiút, aki kicsit arrébb vonult, hogy tudjon nyugodtan beszélgetni. Pár mondat után visszasétált, és célzatos pillantásokat küldött a többiek felé, akik azonnal szedelőzködni kezdtek.
- Bocsi, lányok, most mennünk kell. Öö.. - akadt meg Alex, és innen tudtam, hogy nem nagyon fogják az igazat elmondani.
- Családi vacsi - vigyorgott kicsit kínosan Leah, és oldalba lökte a fiút.
- Mi? Mind rokonok vagytok? - kérdezte Mira, akinek láthatóan nem esett le.
- Igeen, egy nagy család: ott az anyuci, apuci, a gyerek, és a kiskutya is. Nem egyértelmű? - forgattam a szememet.
- Ilyenkor össze szokott gyűlni mindenkinek a családja - magyarázkodott Brian, mire az "égre" néztem - pontosabban a plafonra. Amúgy Brianről kiderült, hogy szokott mosolyogni. Nagy néha. De a beszélőkéje elég jó.
- Oké, oké, értem én. Na, menjetek már - hesegettem a kezemmel.
- Húha, valaki nagyon bír minket - vigyorgott Scotty, mire felnevettem.
Miután a csapat elment még megittuk a kávénkat, aztán fizetés után mi is leléptünk. A könyvesbolt előtt szétváltunk - én bementem, Mira pedig először egy fagyizóba, aztán pedig a cédés boltba, én pedig bementem és elmerültem a könyvek birodalmában.
Másfél óra múlva - ami nekem nagyjából öt percnek tűnt -, hat könyvvel a táskámban mentem a kocsihoz, ahol már Miranda várt.
- Hol voltál már ennyi ideig? Legalább fél órát vártam! - meredt rám mérgesen.
- Huppsz.
- Huppsz, marha jó! Ezzel ki lettem engesztelve - tette karba a kezét, és szemforgatva beült a vezető ülésre.
Hát, nem igazán lett kiengesztelve, de meghallgatta, amit hablatyolok a könyveimről, és nem küldött el a francba. Haladás!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése